Honlap címe

A rovat létrehozásának célja, hog egy helyen legyenek elérhetők a kedves tanárunk nevét viselő egyesület életét, eseményeit bemutató hírek, esszék, képek. Elsőként Dr. Csider Sándor beszéde (esszéje) a hét évvel ezelőtti zsennyei látogatásról. A szöveg alatt néhány kép látható az eseményről. A közreadást az is indokolhatja, hogy idén (2024) augusztus végén, érdeklődés hiányára hivatozva ideiglenesen bezár az alkotóház.

-----------------------------------------------------------------------------------

TÖRETLEN ÖSVÉNYEKEN

Dr. Csider Sándor emlékező beszéde

Békássy Ferenc költő sírjánál

a Dr. Kiss Gyula Kulturális Egyesület tagjainak tiszteletadása alkalmából

Zsennye, 2017. július 19.

 

 

A tehetséges ifjú tizenhét évesen, telve erővel és életszeretettel így írt első alkotásáról:

„Senki sem hívja, senki se kérdi,

Senki sem várja, senki sem érti,

Első dalom;

Én igazgatni,

Nem akarom;

Hadd szóljon hát, hadd csapongjon:

Érthetetlenül rajongjon,

Ne legyen se kincs, se lom.

 

Igazabb a dal, ha él,

Fékezhetetlen forgószél,

Megfoghatatlan nyári szellő,

Ismeretlen kéjt lehelő,

Csak örül és él!” 1. (Várakozás, 26.p.)

 

Öt évvel később, huszonkét éves korában mint önkéntes huszártiszt,  a galíciai fronton, Bukovinában, Dobronucnál hősi halált halt.

Gyászolta, méltatta őt: Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Schöpflin Aladár, Virginia Woolf, a közgazdász Lord Keynes, az esztéta Lucas és más világhírű angol gondolkodók.

Kanyarodjunk vissza a kezdetekhez:

Ősi nemesi család fiaként 1893-ban  született Kis-Sennyén, a mai Zsennyén. A haladó gondolkodású, művelt szülők – Békássy István főispán és Bezerédi Emma – sokat törődtek gyermekeik szellemi fejlődésével, akik előtt a korszak legfontosabb európai  műveit egybegyűjtő családi könyvtáruk is nyitva állt. Középiskolai tanulmányaikat  Angliában kezdhették meg. Ferenc 1911-ben már a Cambridge Egyetemen a King’s College történettudomány szakos hallgatója.

Angolul és magyarul egyaránt verselt. A kor jeles magyar költőit – így például Adyt, Babitsot, Kosztolányit – angolra, s a legkiválóbb angol szerzőket magyarra fordította. Anglia eleven szellemi életének akkori formálói, ünnepelt alakjai közé tartozott. Tanulmányt írt a modern költészetről, méltatta a legjobb magyarok, valamint Robert Browning és Jane Austen munkásságát. Megélte és kimondta, hogy a költő:

„Magában áll, de soha nincsen egyedül,

Minden magányt betölt a föld nagy éneke,

Ő érti és figyel és dús százszoros életet él.” (Költők éneke, 142.p.)

 

Gyakori témája a rejtelmes köd és az álom. Bennük nincsenek egyértelmű igazságok, minden megtörténhet és nem különülnek el élesen a határvonalak.

„Kérdés a lelkem minden hangulatja,

És a feleletet egyikre sem várom,

Lelkemet egy játszi kétkedés áthatja:

Álom ez csak, álom!” (Gondolat vagy érzés 93.p.)

 

Sokszor írt az út-ról,  az útkeresés, az idegen tájak, történetek, eszmék felfedezésének izgalmáról:

„A tegnapi szerelmet ma már nem érezem,

És járok új, töretlen, tévedt ösvényeken,

S mindegyikre vágyva fordulok.” (Változom, 84.p.)

 

Nem volt ideje sokáig merengeni az általa felfedezett, megismert világokban. Új és új utakra  indult, olyan tájak irányába, melyek felé töretlen utak vezettek.

Figyelte és élvezte a természet szépségét, elmerült csodálatában. Szemlélődése gondolatokat szült.  Egy sennyei őszön ezt látta és láttatta:

„A rábaparti iszapban nézem a kúszó kagylók nyomait, s beszélek a barna cigányokkal. Ősz van és sokféle ködök járnak. Az őszi kikerics finom virágán halkan olvadnak egymásba a színek és valóban Salamon király minden pompájában nem lehetett díszesebb, mint ezen vadvirágok minden egyike. Emberek elmúlnak és virágok, de amíg az ősz visszatér, mindig lesz helye, ezer helye, ugyanezen színárnyalatoknak.” 16.p.

 

A véletlen műve lehet, hogy nem a tavasz, hanem az elmúlást jelképező ősz visszatértéről ír? Az emberek, virágok elmúlnak, de az ősz színárnyalatai újra és újra megteremnek. Elmúlásukban is örökéletűek.

A szerelem Békássy Ferenc költészetének nem központi része. Messzebb néztek szemei. Noel Olivier -   Laurenc Olivier unokahúga -  érintette meg legjobban a szívét. Hozzá önfeledten kiáltott:

„Nyissuk ki szívünket, engedjük , hogy délövi napod  forró fénye elárassza azt, értsük meg a világ életének gazdag szépségeit, ahogy csak együtt érthetjük át azokat. Szerelmem, hadd jöjjek hozzád, s mennénk együtt a fénybe, az örömbe, a szabadságba!” 169.p.

 

Arról írt, hogy szerelmével  nemcsak átélni,  hanem átérteni is szeretné az életet, vele együtt megfejteni titkait. E szavait is, mint verseinek legtöbbjét: életöröm hatja át.

Míg élt, hitt költészetének erejében, hatásában. Valóban hitt? Tőle származnak e sorok:

„S a tettek sötét tengerében,

Egyetlen élet édenében

Sem változtat semmit dalom.

Nem serked rá előbb a kert virága,

Nem dúl szavára vészes zivatar,

Dal nélkül is akar, aki akar,

És én nem leszek társa senkinek,

Dalolhatnék – minek?” (Minek? 102-103.p.)

 

Míg élt, hitt költészetének erejében, hatásában. Valóban hitt? Igen. Egy-egy elkeseredett pillanatát kivéve bizakodóan bocsátotta útjára verseit.

„A hant, ha eltemet

A szárnyas képzelet

Száll nélkülem tovább a messzeségbe

Nem veszhet el erő a semmiségbe

Ami csak egyszer élt is igazán

A föld szerelmes fényes színpadán!” (Töredék a „Bacchus”- ból, Harmadik rész 79.p.)

 

Költői munkássága mellett esszét írt az igazságról, a jóságról, a szépségről, az emberi élet céljáról, az értelem és az érzelem viszonyáról és más fontosabbnál fontosabb témák mellett a boldogságról.  Ez utóbbival kapcsolatban jegyzi meg:

 

„Az egyik életút választásának helyességét nem változtatja meg, hogy a másikon boldogabb lehetnék.” 246.p.

 

Érzékelte az emberiségre leselkedő veszélyt, melyet véleménye szerint az maga idéz elő:

„Mint a tűzzel játszó gyámoltalan gyermek, olyan ma az emberiség. Egész létezése kozmikus mozgásoktól – s nagy természeti folyamatoktól függ, s ahol ő botorul belenyúl a világrend szervezetébe, ott mint a rossz indulatú daganat az emberi testben, megindul egy helyet tévesztet romboló folyamat.” 249.p. 

Ha ma élne, vajon mit mondana?

Azt ajánlotta szerzőtársainak, hogy: „Minden hit, minden filozófia vonzzon abban az irányban, amelyben nevetést és örömöt szülni van ereje”. 182.p.

Éppen csak szárba szökött az ifjú szerzői pályája, amikor kitört a világháború. Úgy döntött: fegyverrel áll ki hazájáért. Hazatért Angliából és önkéntes huszárnak  állt a pápai 7. honvéd huszárezredbe.

Miért nem választotta ás útját a hon szolgálatának? Verseiben nem buzgott a császár iránti alázat, s bizonyára azt is tudta: nem határainkon kívül  kell megvédeni a hazát.

Nem oly rég még ezt írta:

„A sors nem úgy dobálhat, ahogy akar.”  69.p.

Azután mégis a sors parancsára cselekszik:

„A sors megirigyelte,

Mely ma vihart arat;

A kezemből kiverte

Felajzott lantomat.

Kardot adott helyette.” (Költő akartam lenni 68.p.)

 

Oda indult, ahol szavaival élve: „Ünnepet ül a győzelmes halál.” (Templomod, 49.p.)

A pápai kiképzés során kétségbeesve kérdezte:

„Learattuk itt a termést rég;

Mikor lesz ott aratás elég?

Arató katonák! Mikor lesz elég?” (De hidegen…, 47.p.)

 

Szomorúan állapította meg:

„Napjaim, s a világ napjai unottan telnek, korunk beteg;

Munkára születnek, s bár nem kívánnak ölni, ölnek az emberek.”

                                                                                            (1917, 387.p. angolból fordította: Gömöri György)

Újra és újra felötlik bennem, miért indult a halálba az, aki ekként élt:

„Ó, de a  költő lángoló szívében

Örök az érzés-áradat,

Körül ölel világokat

S mindent szeretet a nap alatt.”

 

Miért ment katonának az az ifjú, aki így vélekedett:

„Mert én úgy érzem, hogy  az emberek legtöbben – talán mind is? – jók.” (195.p.)

Mit keresett a harcban az, aki így érzett:

„Ha a háborúra gondolok, szeretném, megmérhetni, mennyit ér egy ember…egy egész világ vész el, ha ő elveszik.”  (195.p.)

A csatatéren holtteste mellett feküdtek szétszórt versei. „Sírfeliratát” megírta már az Adriatica című színművének Ajánlásában:

 „Te-ott, egek dombok, fák világának ismerője,

Mint hullámait küldik földnek tengerek,

Úgy adom én e soraim neked. Kérlek, vedd,

Mint derűt és új erőket vesznek

Szomjas partok az éhes víztől – s ha teheted:

Emlékezz rám, s a rosszakat feledd!” (Adriatica, 395.p.)

 

Az idézetek forrása:

Békássy Ferenc egybegyűjtött írásai. Szerkesztette és az utószót írta: Weiner Sennyei Tibor. Budapest; Zsennye,

Kiad.: Aranymadár Alapítvány. 2010.

 

 Képek a látogatásról.